András már nincs itt

Ez egy lényegesen szomorúbb hír, mint az előző bejegyzés. Viszont - így vagy úgy - sikerült szert tennem András fényképeire, ezért tudom dokumentálni az elmúlt két hét történéseit.


Ezt a kedves figyelmeztetést a Dai Budsuhoz vezető kirándulóúton találtuk:








Ő pedig Zsemlenéni, aki vidáma árul valamiféle sós süteményt Kiotóban. Én őt csak András elmeséléséből ismerem, de jó alkalom, hogy beszámoljak egy másik néniről, aki viszont a tradicionális japán vendégszeretet egyetlen elemét sem honosította meg okonomiyaki éttermében. Először is, az étterem bejáratánál van egy terjedelmes leírás arról, hogyan is készítsük el az okonomiyakit (az előző blogon fényképregény örökíti meg az eljárást). Ezt érdemes memoriterként megjegyezni, mert innentől kezdve semmi nem segíti a turistát, a néni lehajította elénk az alapanyagoakt tartalmazó tálacskát, majd némi gondolkozás után hozzáfűzte: mixune. De valami mégis nagyon vonzó az étteremben, ezért most szombaton is elmentem, ezúttal előrelátóan anyanyelvi kisérővel (hátha csak a turistákat nem szereti), most nem adott instrukciókat, de azt megtudtuk, hogy a víz önkiszolgálós alapon működik, és a jég elfogyott.